Byblos's books

Just another WordPress.com site

Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

Kedves, szórakoztató, bájos történet, amely a könyvek imádatán, a varázslatos Guernsey bemutatásán át a háború zord időszakában tanúsított emberi összetartás és összefogás méltó példáját adja könnyed, humoros és kifinomult csomagolásban.

“…. az olvasás akadályozza meg, hogy az ember bedilizzen…”

Mary Ann Shaffer – Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

Park Kiadó

 

Drága Mary Ann-Juliet!

 

Köszönöm Önnek mindazt az élményt, amiben könyve olvasása során részem lehetett. Bevallom, a könyv címe csak egy “Úristen! Mi ez?” érzést váltott ki belőlem, ahogy megpillantottam.

Beleolvasva a fülszövegbe, már az első mondatnál eldöntöttem, hogy akarom a könyvét. 

Csalódást kell okoznom most. Kérem, bocsássa meg nekem ezt!

Akkor még nem a fülszöveg, a “várható olvasmány-élmény igérete” ragadott el, hanem az, hogy Guernsey-vel kapcsolatos a történet.

Azzal a  Guernsey-vel, amelynek csodálatos világában néhány nap erejéig magam is azt érezhettem, hogy igenis van Földi Paradicsom; már akkor el is neveztem ennek. Azzal a Guernsey-vel, amelyet egyik legkedvesebb barátom lakóhelyéül választott, s immár több, mint két évtizede nap, mint nap élvezi az ottani világot.

Alig vártam, hogy kezembe foghassam a könyvét, hogy nekiláthassak az olvasásnak, bár megvallom, a XX. század történelme – különösen a háborúk – mindeddig visszariasztott attól, hogy bármilyen formában – könyv, film, múzeum, stb. – emészteni akarjam azt, ami akárhogyan is próbálok elbújni előle, a történelem révén mindenképpen része mai életünknek is.

A történet, a szereplők és a stílus már az első oldaltól magával ragadott, s még az utolsó levél után is fogva tartott sokáig. Már az első levele is nevetésre csábított, amiért külön hálás voltam Önnek, mert most nagy szükségem van rá.

Egy félórán belül pedig kisebb csoda történt. Megcsörrent a telefonom. No, persze, hogy nem ez a csoda. Hanem az, hogy a vonal végén épp’ az én guernsey-i barátom volt, akivel mindig nagyon jó beszélgetni, hiszen hangjából árad az a napsugár, ami a  guernsey-i embereket akkor is jellemzi, ha iszonyat borús az ég.

Amikor említettem neki, hogy épp a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság (The Guernsey Literary and Potato Peel Pie Society) könyvet olvasom, hangos nevetésben tört ki, s miután gyorsan jelezte, hogy egy példány náluk is ott mosolyog a polcon, az iránt érdeklődött, hogy’ a csudába jutott el hozzánk Magyarországra ez a könyv. (Köszönet a Park Kiadónak ezért.)

Persze a Guernsey-hez való személyes kötődés miatt mind ő, mind pedig e csodálatos sziget mindvégig szemem előtt volt.

Sajnos nemsokáig.

Nemsokáig, mert hamar kiolvastam a magyar kiadásban közel 300 oldalas könyvét, ami nem csoda, hisz letehetetlen.

Bár maga a könyv két részből áll, magam négy csomagot képeztem mindabból, amit kaptam. Bízom benne, megbocsájtja nekem, hogy e részeket a saját gondolataim szerint címkézem fel, nevezem el.

Elsőként a könyv elején megelevenedő “könyvimádók klubja” levelezések részt említem, amely mintegy magával rántja az olvasót a könyvek imádata különös világába.

Magam is imádom a  könyveket, de most olyan fokra hágott olvasás iránti vágyam és igényem, hogy lassan eltiltanak tőlük, lévén – és tudom is – nemcsak olvasásból áll az élet. Leveleikben sorról sorra elevenedik meg, milyen is a kezdő és gyakorló könyvmolyok lelki világa, lázas izgalma, különösen amikor egy újabb szerzőről vagy könyről tudomást szereznek, s addig kutatnak, nyomoznak, amíg hozzá nem jutnak.

Mosolyogva olvastam, amikor megtudtam, hogy Ön is széljegyekkel látja el a könyveket. Tudom, egyszer nekem is fel fogja róni valaki e szokásomat, hacsak meg nem érti, hogy mindez nálam annak (is) a jele, hogy ez a könyv nem pusztán egy a több százból, sok ezerből, hanem A KÖNYV, amit birtokolni akarok féltve őrzött kincsként. (Persze a többit is akarom birtokolni, de nem mindet akarom emlékezetessé tenni különleges színű bejegyekkel.)

Mélységesen átérzem csalódását vőlegényében, s megértem döntését, hogy könyveinek pincébe paterolása holmi vadász-, sport- és egyéb trófeák részére történő helybiztosítás végett, kapcsolatuk további fenntartását – nem kevésbé tervezett házasságra lépésüket – lehetetlenné tette.

Persze nem rendelkezünk a jövőbelátás képességével, így Ön sem tudhatta ekkor, hogy könyvei fennmaradását épp’ az tette volna lehetővé, ha  egy kis időre mégiscsak leköltöznek a pincébe.

Könnyen lehet azonban, hogy a pincébe költözés esetén nem jut el egyik könyve Dawsey Adams, az Önnek elsőként levelet író guernsey-i fiatalember kezébe, s akkor mindannyian szegényebbek lennénk.

Úgy érzem, hogy amit a sors elvett Öntől a könyvek formájába, azt a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság révén többszörösen adta vissza.

Guernsey-n jártamkor a történelem elsőként a sziget és a sziget partjait nyaldosó Atlanti-óceán élővilágát bemutató Aquarium meglátogatásakor, mint derült égből villámcsapás, úgy csapott meg. Mint már jeleztem, egy kissé (nagyon) elzárkózom a XX. század háborús történelmétől, ezért csak a Aquarium tulajának hóbortjaként konstatáltam azt az ötágú vörös csillagot, amely  a betérőt a szemközti homlokzaton fogadja. Persze nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, ezért beszédbe elegyedtem az ottaniakkal.

Megtudtam, hogy nemcsak a németek, hanem maguk az oroszok is jártak a  szigeten, így a vörös csillag éppúgy háborús relikvia, mint a német megszállás fennmaradt emlékeit bemutató tárgyak a múzeumban vagy a még ma is Franciaország felé néző ágyúk a Soldiers Bay-ben. Ezek után minden ellenállásomat legyűrközve mégis ellátogattam a földalatti Hadtörténeti Múzeumba.  

Az egyre népesebbé váló Guernsey-i levelezőcsoporttal váltott soraik nyomán szinte megelevenedtek emlékeimben a háborús pillanatképeket bemutató múzeumi viaszbábúk, a sürgönyző altiszt, az épp’ kijárási tilalomra vagy ellenséges katonát rejtegetőknek kivégzést, deportálást kilátásba helyező kétnyelvű plakátokat épp’ kiragasztó német katonák.

Önök azonban ennél jóval többet adtak leveleik révén. E szomorú időszakot oly módon mutatják be, hogy még magam is késztetést érzek arra, hogy nyissak, vagy legalábbis kevésbé zárkózzak el a jövőben e korszak megismerése elől.

Az pedig, hogy egy ilyen időszakban is meg lehet találni a szépet és a humort, hogy vannak emberek, akik ekkor is falják a könyveket, bámulatos; bármíly megmosolyogtató okból is jött létre a Krumplihéjpite Társaság. Szerettem ezt a részt (is) nagyon. Szerettem, mert amellett, hogy feltárult előttünk az Önnel levelezők bájos és bámulatos személyisége és élete, a levelek minden szónál szebben ábrázolták, hogy mit is (kellene) jelentenie annak a  szónak, hogy “irodalom“.

Épp a napokban olvastam egy nem túl hízelgő írást Paulo Coelhoról egy elismert irodalmár tollából. Döbbenten olvastam a hozzászólásokat is, amelyek között egy sem volt, ami Coelhora vagy olvasóira nézve pozitívnak lett volna tekinthető. “Boldogok a lelki szegények…” – írta egyikük a Coelho olvasókra célozva.

Napokig a fejemben járt ez a cikk, s értetlenül álltam előtte, hogy ők, akiknek az élete, éjjele és nappala az irodalom, miért így látják őt, s miért nem inkább annak örülnek, hogy ismét van egy író, aki olvasásra késztet sok-sok millió embert szerte a világon.

Szívesen ajánlanám figyelmükbe levelezéseik néhány részletét gondolatindító gyanánt.

Például Will Thisbee Önhöz írott első levelét, melyben  az Irodalmi Társaság által “ráosztott” könyv, Thomas Carlyle “Múlt és jelen” című könyve kapcsán írt.

“… de unalmas egy fickó volt, fejgörcsöt kaptam tőle, amíg csak oda nem értem egy részhez, amely a vallásosságról szólt. Nem voltam vallásos, de ne higgye, hogy az igyekezetben volt a hiba. … soha nem jött meg a gusztusom a hitre. Carlyle úr azonban másképpen tette fel a kérdést.  …. Eszedbe jutott-e valaha, hogy korábban az embereknek lelkük volt? ….. fel kell hát kerekednünk és hogy megtaláljuk újra….”

Vagy említhetném az Ön 1946. május 30-ai, Sidneyhez írt levelét, melyben azt az élményét ecseteli, ahogyan Jonas Skeeter számol be az orrát magasan hordó Woodrow Cutter által magasztalt Marcus Aurélius könyv “juszt is elolvasom, hogy legyen miről beszélnünk a Bolond Idában a sör mellett” indíttatásból fakadó elolvasása nyomán kialakított véleményéről.

Igenis elovastam, és most elmondom, hogy én mit gondolok.” – idézte Ön Jonast.

Szívesen kérdezném az Irodalmár urakat, hogy nem gondolják-e, hogy Coelho esetleg máshogy tette fel a kérdést, mutatta meg az utat millióknak, mint azok, akik csak ezen olvasók töredékéhez jutottak el?

Nem gondolják, hogy nem kell, nem szükséges, nem feltétel, hogy mindenki ugyanazt értse, érezze egy-egy becsült vagy kevésbé becsült író, költő tollából származó gondolatok, történetek nyomán?

Nem gondolják, hogy szinte mindegy, hogy ki miért, milyen indíttatásból ragad először könyvet, s marad aztán könyvbarát és olvasó, ha azzal nem árt senkinek?

Nem gondolják, hogy leginkább annak kellene örülnünk, hogy még a néhány évvel ezelőtt is a könyvkiadás léte, jövője felett pallósként lebegő internet-térhódítástól való félelem ellenére nem halt meg a könyv, az olvasás szeretete? 

Persze Önök, kedves Mary Ann sokkal több témáról levelezgettek guernsey-i barátaival, mint amit én a jelzett vélemény kapcsán kiemeltem. Ennek köszönhetően magam is kíváncsi vagyok Charles Lamb-re, Wordworthre, Colerige-re, hogy csak néhány nevet említsek, illetve máris fontolóra vettem, hogy egyszer mégiscsak belekukkantok Seneca vagy Marcus Aurélius írásaiba (vagy mindkettőbe).

Örülök, hogy Ön is szeretettel említi az élete nagy részét a szigeten töltő, már-már Guernsey-man-nek tekinthető Victor Hugo-t, akinek ma már múzeumként funkcionáló, az író korát meghazudtolóan fejlett és okos kialakítású háromszintes házának ablakából a francia partokat látható közelségbe hozó óceáni hullámokra tekintve meríthetett ihletet hajdanán az író, s akinek ma is csodálatos kertjében megpihenhet a hozzá ma ellátogató.  

 

Drága Mary Ann-Juliet!

Nem csodálom, hogy nem tudta megállni, hogy el ne látogasson maga is Guernseyre, s kifejezetten irígylem, hogy sokkal több időt tölthetett ott, mint jómagam.

Bár az Ön élményei a mintegy 60 évvel ezelőtti Guernseyről szólnak, soraik nyomán a mai Guernsey éppoly csodálatos képe lebegett szemem előtt az olvasás során. Ottjártamkor tudtam meg, hogy e szigetet a Királyságban a Királynő Rózsájaként (Queen’s Rose) is emlegetik évszázadok óta, s amely nevet még ma is méltán és büszkén viselheti a kis sziget.

Talán örülni fog, ha pár sorban beszámolok Önnek arról, hogy milyen is a mai Guernsey. Biztos vagyok benne, hogy Ön a mait is éppúgy imádná, mint azt, amiben része volt.

St Peter Port éppoly nyüzsgő, mint akkor. Felgyorsult és modernizált világunkban a nagyvároshoz szokott és a lassabb, nyugodtabb tempót kedvelők egyaránt jól érezhetik magukat, hiszen minden megtalálható, amit a mai világias igények szerint óhajtani lehet, ám mindeközben megőrizték hűen Guernsey hagyományait, szokásait, épületeit. Még repülőteret és golf-pályát is kialakítottak maguknak ezen a csepp szigeten, miközben a világ számos táján egy repülőtér maga akkora, mint ez a sziget.

A guernsey-i emberek ma is éppoly kedvesek, mint akkor, s bár az Ön barátai számomra kissé zárkózottnak, nehezen megnyílónak tűntek, akikkel én találkoztam rendkívül közvetlenek, nyitottak és nyíltak voltak.

A sziget természeti világa ma is lenyűgöző. A szigetet ma is a természetesen kialakult öblök szegélyezik minden oldalról, s az öblök vize krisztálytiszta. A napsugarak, a lemenő napfény és a hold pedig festőivé varázsolják az egyébként is gyönyörű tájat minden napszakban.

A Lihou-sziget is megvan. Tudja, az a pici sziget a “nagy” sziget nyugati oldalán, amelyre apály idején átsétálva, dagály idején azonban csak valamilyen vízi-alkalmatossággal lehet átjutni.

A földet és a növényeket épp’ annyira szeretik és óvják az ottaniak, mint akkoriban. Képzelje! Guernsey nemzeti gyümölcse lett az eper, s komoly kereskedelmet bonyolítanak le belőle. A Strawberry Farm a legnagyobb “termesztő-hely”, ahol fóliasátrak alatt egész évben termesztik a csodás pirosarcú mosolygó gyümölcsöket.

Szóval ma is vágyódna oda. Tudom.

Kedves Mary Ann – Juliet, bocsásson meg kérem, hogy ily hosszan elragadtam tennivalóitól levelemmel. Nem is tartóztatom tovább. Csak remélem, hogy levelem révén legalább egyetlen cseppnyi boldogság erejéig magam is örömet szerezhettem Önnek, s viszonozhattam azt a hatalmas élményt, amivel Ön és könyve engem ajándékozott meg. 

Könyve a könyvek imádatán, a varázslatos Guernsey bemutatásán át a háború zord időszakában tanúsított emberi összetartás és összefogás méltó példáját adja könnyed, humoros és kifinomult csomagolásban.

Az Ön Dawsey-hoz intézett gondolatával zárom soraimat, s ajánlom könyvét mindenkinek. 

“…. az olvasás akadályozza meg, hogy az ember bedilizzen…”

Tisztelettel és üdvözlettel:

Taxina

 

Ps: Kedves Annie!

Köszönöm Önnek, hogy Mary Ann távozása után pártfogásába vette, s elvégezte az utolsó simításokat nagynénje kéziratán, lehetővé téve ezáltal millióknak szerte a világon, hogy megismerhessék e könyyvet.

 

Kiadó: Park Kiadó
Kiadás éve: 2010
Fordító: Szántó Judit
Eredeti cím: The Guernsey Literary and Potato Peel Pie Society

Reklámok

2010/12/11 - Posted by | Park Kiadó | , , ,

Még nincs hozzászólás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: